Tamás és Kréta

Este 20:40-kor indult a komp Rodoszról Krétára, Sitiába. A mostani hajó kisebb volt, mint az előző, ezáltal lassabban is ment és kicsit himbálózott is. Nem volt túl sok utas, így válogatni lehetett az ülőhelyek között. Olyan helyet tálaltam, ahol aludni is lehetett, igaz csak a szőnyegpadlón. Éjfél körül lefeküdtem, a táskáimat félig átkarolva. Először csak be-be szunyókáltam olyan 10-15 percekre. Aztán egyszer csak arra ébredek, hogy mellettem valaki megszólal – magyarul – hogy “most fordul meg a hajó”. Ránézek az órámra és reggel 1/4 8 van. Reggel 7-re volt írva az érkezés. Gyorsan megnéztem a térképet a telefonon, aszerint épp a kikötőben vagyunk, ahol ki kéne szállnom. Viszont a hajó nem fordult, hanem egyenesen haladt. Na, mondom magamban, “átaludtam a kikötést”. A következő megálló kb. 120km-re és 4 órára van. Mindeközben – még szinte félálomban – kapkodtam össze a cuccaimat és igyekeztem a kijárat felé. Feltűnt, hogy az utasok nagy része még alszik, vagy nyugodtan ücsörög. Megnéztem még egyszer a térképet és most már azt mutatta, hogy olyan fél órányira vagyunk a kikötőtől. Akkor állt össze a kép, hogy mégsem késtem le a kiszállást, csupán csak elfelejtettem, hogy 40 perc késéssel indultunk előző este. A GPS pedig minden bizonnyal nem tálalt azonnal jelet, ezért mutatott pontatlan helyzetet.

Myrtosban volt a következő szállásom, olyan másfél órányira Sitiától. Gáborék is foglaltak itt szállást pár napra, hogy együtt tudjuk körbe motorozni a sziget keleti részét. Még aznap délután elmentünk a közeli Ha-szurdokhoz, megnéztük alulról is, majd felmentünk a tetejéhez. Egy meredek hegyoldalon vezetett fel egy keskeny kis betonút. Találtunk fent egy kis falucskát, ahol kóláztunk egyet, közben beszélgettünk az ottaniakkal. Mesélték, hogy ha leesik a hó a faluban, akkor se le, se fel, el vannak zárva a külvilágtól, amíg el nem olvad a hó.

Másnapra Vai volt a célpont. Reggel korán indultunk, hogy elkerüljük a nagy forgalmat és a tumultust. A pálmafás strand nagyon szép, a víz lassan mélyül és kellemesen meleg volt. Habár olyan sokan voltak, hogy a parkoló is megtelt, nem mondhatom, hogy zsúfolt lett volna. A napernyős – napozóágyas rész után van egy nagy homokos szakasz, ahol bőven jutott hely mindenkinek. Aki akart, az meg kicsivel beljebb, a pálmafák alatt tudott árnyékos helyet találni magának. Egy apró dombot megmászva található egy kicsi öböl, ahol már hamarabb mélyül a víz, cserébe viszont alig volt 1-2 ember. Visszafelé Zakros és Xerokampos felé jöttünk, a táj különleges, néhol kopár volt és olyan hatást keltett, mintha a világ végén, vagy egy másik bolygón lennénk. Pálmafák, hatalmas hegyek, szurdokok és rengeteg olajfa. Estére teljesen elfáradtunk, de a látvány kárpótolt mindenért.

A következő napon a 840 méter magasan fekvő Lasithi fennsík volt a cél a Dikti hegységben. Körbe jártuk, majd visszafelé egy olyan utat választottunk, ami a hegyek között megy át 1200 méter magasan. Sem a Google térképről, sem az itteni térképekről nem derült ki, hogy járható-e az út motorral? Megkérdeztünk egy helyi nénikét, aki – görögül – megnyugtatott minket, hogy aszfaltozott az út, úgyhogy elindultunk. Óriási hegyek között kanyargó szerpentinen jöttünk lefelé, majd a hegy lábánál egy szokatlanul dúsan termő fügefa gyümölcsével laktunk jól. Ma is fárasztó napunk volt, este még belefért egy vacsorával egybekötött beszélgetés a napba, de senkit sem kellett álomba ringatni utána.

Myrtos egy hegyekkel körülvett kis falu a tengerparton, a sziget déli oldalán. Olyan kicsi, hogy itt nem is tudna tömeg lenni sem a sétáló utcában, sem a strandon. Délelőtt 10-kor mentem ki a strandra és egy felhő sem volt az égen, mégis a napsütés olyan benyomást keltett, mintha szűrt fény lenne. Lehet hogy a tenger feletti páraréteg okozta. A tengerparton alig volt valaki rajtam kívül, a víz és a levegő is kellemesen meleg volt. A part apró kavicsos, kényelmes lépkedni benne, sőt két csobbanás között a kavicsokra kifekve napoztam. A víz szinte egyáltalán nem hullámzott, viszont itt is jöttek az apró kis halacskák, és elkezdték csipkedni a lábamat. Úgy látszik ez a sekély, hullámzásmentes vizek velejárója. Beljebb mentem a vízben, ott már békén hagytak, de közben volt alkalmuk megtanulni egy-két cifra magyar kifejezést

Az elkövetkező 5 napra átköltöztem Közép-Krétára, Palaiokastroba, pár kilométerre a sziget fővárosától, innen tervezte a sziget középső részének a bejárását.

Amikor pár napja Gáborral és Irénnel felmentünk a Lasithi fennsíkra, akkor lefelé két út közül lehetett választani. Találomra kiválasztottuk az egyiket, de én már akkor kitaláltam, hogy a másikat is be fogom járni. Így a most ezt az utat vettem célba. Úgy voltam vele, hogy ha földút és nem túl jó a minősége, akkor kihagyom és keresek más útvonalat. Ahogy odaértem, ahol kezdődik az út, elhaladtam egy kutyaól-szerűség mellett, amiben – legnagyobb meglepetésemre – egy óriási kaukázusi juhászkutya tanyázott. Annyira meglepődtem, hogy megijedni sem volt időm, nem, hogy megállni előtte, így tovább gurultam. Az aszfaltút persze rögtön véget ért, és köves földút váltotta fel. Azonban maga a kutya ottléte akkora inspirációt adott a földúthoz, hogy rögtön kedvet kaptam hozzá.) Azt a lehetőséget, hogy visszaforduljak és újra elmenjek a kutya mellett, rekord sebességgel vetettem el. Ugyan láncon volt, de ki tudja, meddig ér az a lánc. Így aztán elindultam az elhagyatott völgyben felfelé. Jobbra is, balra is hegyek, távolban a tenger. Ahogy az lenni szokott, az ilyen földutak minősége általában rosszabbodni szokott. Egyre porosabb lett, egyre meredekebb és egyre nagyobb, éles kődarabbal volt tele. Volt, hogy leszálltam a motorról, mondván, hogy én ott fel nem tudok menni, el fogok esni. Megpróbáltam tolni, de az út meredeksége miatt nem tudtam, igy visszaültem rá. Kb. 10 kilométert tettem meg ezen a földúton – nem is tudom mennyi időt vett igénybe – mire egyszer csak újra aszfaltcsík volt előttem. Fent, a hegyek között tálaltam egy apró kis templomot, de hát a görögöknél ez egyáltalán nem meglepő. Összességében a táj, a látvány, az ott lévő csend és nyugalom kárpótolt az átélt izgalmakért.

Egyik nap meglátogattam Irénéket Rerhimnoban. Az itteni tengerpart számomra talán a legjobb, legélvezetesebb strand egész Krétán. Három alkalommal is volt lehetőségem itt fürdeni. A strand közepesen széles, homokos, a tenger viszonylag hamar mélyül, de azért olyan 10, helyenként 20 méterre is be lehet sétálni. Sokszor ehhez jó nagy hullámokkal kell megküzdeni. A tengervíz hőmérséklete kifejezetten meleg volt, igy órákig képes voltam ugrálni a hullámok között.

2006-ban jártam másodszor Krétán, és akkor volt egy emlékezetes eltévedésünk a Psiloritis hegységben. Sötétedésig bolyongtunk a hegységben, míg végül nagy nehezen kilyukadtunk Gergeri fölött valahol. Mivel azóta is sokszor eszembe jut a történet, kitaláltam, hogy meglátogatom újra a helyszínt. Gergeriből egy hosszú, kanyargós szerpentin megy fel a hegyekbe egészen 1300m magasságba, gyönyörű kilátást nyújtva a környékre.

A sziget nyugati része zárta a krétai túrámat. Egy apró hegyi falucskában, Kamposban volt foglalva szállásom. Az eldugott kis település ellenére a szobám olyan szép volt, hogy sok szálloda megirigyelhette volna. Csend és nyugalom a környéken, a teraszról a tenger és a naplemente is látható volt.

Az itt töltött pár nap alatt bejártam az ismertebb látnivalókat. Fürödtem a szeles Elafonissin, átmentem a közeli Paleochorába, ellátogattam Falassarnába. Kis töprengés után hajó helyett motorral mentem el a Balos öbölhöz. Nem volt túl kellemes a köves földút, de kibírtam én is, a motor is. A hangulatos Chaniát meglátogattam kétszer is, nappal és este a sötétben is. Felmentem az Omalos fennsíkra is, egészen a Samaria szurdok bejáratáig. Pazar út vezet felfele, örülök, hogy belefért ez is a programba.

Az utolsó előtti napon felpakoltam a cuccaimat és átmotoroztam Rethimnoba. Irén és Gábor invitálására náluk töltöttem az utolsó éjszakát. Este besétáltunk az óvárosba.

Másnap a komp este későn indult, így belefért az időbe egy utolsó túra. Az elmúlt napokban többször is tervbe volt véve a déli parton Frangokastello és környékének körbejárása, de végül sosem jutott rá idő. Talán a szigeten töltött két hét legjobb, legszebb, legélménydúsabb napja lett belőle. A reggeli órákban még kissé rányomta a bélyegét a hangulatomra a közeli hazautazás, de ahogy haladtunk fel a hegyekbe hamar eltűnt a szomorúság. Chora Sfakionban kávéztunk egyet, majd amíg Gáborék sétálgattak a halászfaluban, addig én felmentem a közeli szerpentinen a hegyekbe. Ahogy felértem, szokatlanul sok darázs repkedett az út környéken, igy lassan, óvatosan jöttem visszafelé. Két hét alatt négy csípés elég volt, nem akartam egy ötödiket is. Végül csak sikerült egy potyautast összeszednem, a ruhámon utazott le velem. Ebédeltünk az egyik tengerparti tavernában, majd elindultunk hazafelé.

Hát … ennyi volt a hosszú nyaralás érdekes része. Várt még rám egy hajóút Pireuszig, majd onnan két hosszú nap hazafelé Budapestre. Közel 6000km gyűlt össze az út során és rengeteg maradandó élménnyel gazdagodtam. Visszavágyom, már most.

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: