Tamás a vendégünk

Az egész egy nem túl nagy Balkán túrának indult. Mert hogy már voltam ott egyszer és nagyon tetszett. Horvátország, Montenegró, Bosznia-Hercegovina. El is kezdtem tervezni az útvonalat, és ahogy az lenni szokott, egyre több látnivalót próbáltam belezsúfolni a 7-10 naposra tervezett útba. Aztán ahogy bújtam a térképet, egyre közelebb került Görögország. A nagy kedvenc, ahol már sokszor voltam, de annyira magával ragadott, hogy visszavágyom újra és újra.

És egyre nőtt a tervezett túra hossza. Már 5000 km körül jártam, kilátásba került Bulgária is és Törökország érintése is. De hát ekkora táv az mégiscsak nagyon sok. Aztán egyszer csak szembe jött az egyik motoros csoportban a „Bazi nagy motorozás Görögországban” oldal. Gábor és Irén, akik fogták magukat és kimentek Krétára. Motorral! Az nem semmi ám! Aztán ahogy belemélyedtem a történetükbe, a bejegyzéseiket olvasva egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy ezt én is meg akarom csinálni. Így aztán az új elképzelés az lett, hogy lemotorozni Athénba, ott hajóra szállni motorostul és aztán körbejárni Krétát. Na de ha már ott vagyok, akkor onnan már nagyon közel van Rodosz, ami szintén nagy kedvenc.

Na de nem ragozom tovább, végül kialakult a végleges változat: lemotorozok Athénba, onnan Rodosz, majd Kréta, aztán vissza a kontinensre. Mindez 28 nap alatt! Igen, ez nem kevés. Hogy tudok ennyi szabit kivenni? Szerencsére a munkám nem helyhez kötött, így beszereztem egy laptopot, hogy útközben is tudjak dolgozni. A főnököm is áldását adta rá, így hát zöld utat kapott a terv. Lefoglaltam a hajóutakat, majd a szállásokat. A tervezett indulás augusztus 10-e.

Mivel a Budapest-Athén távolság kb. 1500 km, így be kellett iktatni egy köztes megállót. Szófiára esett a választás, egyrészt, mert közel félúton van, másrészt meg azért, mert van a közelében két magas hegy is. És én igencsak szeretek hegyekre felmászni. Még ha fárasztó is. A látvány mindenért kárpótol. Ráadásul ilyen magasan még sosem jártam.

Eljött az indulás napja, reggel fél 6 körül sikerült felpattannom a felmálházott motorra. Illetve nem is a pattanás a legjobb kifejezés erre, mert úgy meg volt pakolva a motor, hogy alig tudtam felkászálódni rá. Autópályás utat terveztem Szófiáig, tudom, nem a legizgalmasabb, de hát közel 800km nem kevés egy napra. Az út egy-két apróságtól eltekintve eseménytelen volt, kevés látnivalóval. Este 8 körül értem Szófiába. Este még bementem kicsit a városba körbe nézni. Nagyon jó idő volt. Már sötétedett, de még 29-30 fokos meleg volt.

Másnap reggel irány Borovets, ahol a 2925 méter magas Muszala hegycsúcs várt. Kabinos felvonó vitt fel olyan 2300-2400 méterig, onnan 5-6 km hegyoldalban történő, viszonylag vízszintes ösvény következett. Aztán irány a hegytető. Egyre kopárabb táj, egyre tisztább levegő, távolba nézve látható volt, hogy már a felhőréteg felett járunk. Fent csodás panoráma és nyugalom fogadott. Kifeküdtem a fűbe és néztem a tájat, valamint a mélységgel dacoló madarak repkedését. Maradtam volna még sokáig, de el kellett érni az utolsó felvonót, nem volt kedvem fent éjszakázni. Emiatt kicsit sietősre sikeredett a vissza-út, de végül bőven időn belül értem vissza. Este még elmentem ennivalót venni, aztán irány az ágy. Nem kellett álomba ringatni 😊

A következő napra is egy hegycsúcs, a 2300 méteres Vitosha volt betervezve, habár elég fáradt voltam. Kitaláltam, hogy felmegyek motorral ameddig lehet (kb. 1600 méterig), aztán ott kicsit nézelődök. Megérkeztem, leparkoltam, kezemben a bukósisak, lábamon a térdvédő, rajtam a motoros kabát. Elindultam körbenézni, találtam is hamar egy apró kis „dombocskát”, gondoltam felmegyek rá, megnézem onnan a kilátást. De ahogy haladtam felfelé, csak nem akart közeledni a dombocska teteje. Már méternyi magas bozótban jártam, áfonyabokrokon másztam keresztül, mire találtam egy kitaposott ösvényt. Az ösvény egy túristaútra vitt, ami a hegycsúcsra vezetett. Mire idáig értem, annyira belejöttem, hogy úgy voltam vele, fáradtság ide, fáradtság oda, felmegyek erre a hegycsúcsra is. Nem bántam meg, fantasztikus volt ott fent. A lemenő nap sápadt fénye, a ritkás növényzet és a környező hegyek fantasztikus, majdhogynem földönkívüli hangulatot teremtettek. Ráadásul hétköznap lévén, túristával is csak hébe-hóba találkoztam.

Ez a nap is kicsit kapkodós véget ért, nem akartam sötétben botorkálni lefele, így aztán sietősre vettem e lefele utat. Már kezdett sötétedni. Várt még rám egy 80km-es visszaút a szállásig, másnap reggel meg pakolás és irány Athén.

A pireuszi kikötőig olyan 750 km-nyi út állt előttem, így erre a napra is autópálya volt betervezve. Viszont egész jól haladtam, így aztán fele távnál váltottam és letértem az autópályáról. Egyre borúsabb lett az ég, már azt hittem esni fog, majd amikor hátra néztem, olyan furcsán arany színben tündökölt a nap. Kiderült, hogy nem beborult 😊, hanem a közelben erdőtűz ég és a füstje takarta el az eget, azt hittem felhőnek.

Este időben értem a kikötőbe, de nehezen találtam meg a hajót. Hihetetlenül nagy a kikötő, az egyik végétől kilométerekre van a másik vége. És én a hajót keresve bejártam az egészet. Kis izgalmak után megtaláltam a kompot. Hatalmas volt, 10 vagy 11 szintes. Begurultam a gyomrába, leparkoltam kerestem egy kényelmes helyet és vártam az éjszakát. Az aznapi szállásom ugyanis ez a hajó volt, de költségtakarékossági okokból nem foglaltam kabint, hanem sok más utashoz hasonlóan a fedélzeten terveztem aludni.

Folytatás következik …

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: