Ez is egy napunk

Este egy kis pohár Krétai bor mellett üldögélek, és újraélem a napot.
Egyedül indultam el. Kanyarvadászat volt a cél és a kamera tesztelése. Egy ideig a parti úton haladok. Augusztus lévén sok a turista az utakon is, meg a parton is. Mondjuk a parton nem gond. Az úton nem lehet hasítani, egymást érik az autók. Csak a hátsó szélvédőn a matricát kell figyelni, és látom, hogy bérelt-e vagy echte görög. Bár 11 óra tájt indultam, nem tudom mire számítottam. Mire a gondolatmenetem ide ért, én is odaérek ahol le kell fordulnom. Lefordulok a hegyek felé, amiken még tavasszal láttam a havas csúcsokat. Na itt már kezd kellemesebb lenni. Sokkal kevesebb autó, azok is nagy többségben görögök. Menet közben nézem a tájat, nem pite. A nagy meleg miatt az aljnövényzet aranysárga színben pompázik, és a kontrasztot a megszámlálhatatlan olajfa egészíti ki méregzöld színnel. Kicsit feljebb, mindkét oldalon sárgás barna, a naptól széttöredezett kövek vannak.

Még egy “pár” kanyar és egy szép völgybe ér az út. Aki azt mondja, hogy Kréta kopár, ajánlom ezt a részt, mert rácáfol. Lassan elérem az alagutakat, amik után kezdetét veszi a nagy kamera teszt. Megállok bekapcs, kontroll, hogy elindult a felvétel, indulááás. Leérek, kontroll hogy felvette-e, kicsit lehangolva látom, hogy nem vett, csak 10 másodpercet. Azért egy kis öröm is társul a lehangoltság mellé. Vagy inkább nagyobb az öröm, mennyünk méégegyszer. Felfelé nem kamerázok. Majd lefelé, mert az “kiadja” a tájat. Elindulok újra, most sokkal kevesebb az autó. Na gondolom magamban ez biztos sikerül. Lent konstatálom, hogy yesss. Lecsorgok Frangokasteloba. A várral szemben van egy kávézó, iszom egy fredocapuccinót, közben a kamerát is megetetem feszültséggel. Térképet mutatva kérdezem a kávézóban, hogy ez az út aszfaltos, amit kinéztem fel a hegyre? Kicsit félve mondja, hogy igen. Most még nem értettem ezt a kicsit félve ábrázatot. Miután megtaláltam az utat, és fel is mentem rajta, már értettem.

Viszont csodás látvány fogadott fent. Már akinek tetszik a kőrengeteg.

Kamera beállít, és irány le. Megkell mondanom, felfelé szerencsére nem találkoztam autóval. A videón láthatjátok majd, hogy miért mondtam ezt. Az egyik kanyarban megálltam fényképezni, mert az alattam minduntalan vissza-vissza forduló út csodás látvány, az indigókék színű tenger, háttérnek pedig pazar.

Apró falvakon haladok keresztül. Az életnek nyomát sem látni. Nem csoda, épeszű ember ilyenkor a hűvös szobában, vagy a parton a tengerben van. Na végre egy kis élet. Az egyik sziklaszirten egy taverna, nyilván ez nem nagy újdonság. Viszont az már igen, hogy az utcán, szabad tűzön sütik a húst.

Ezután belefeledkezem a kanyarokba, és a táj szépségébe, no meg a megmagyarázhatatlan színű tenger látványába. Majd lassan, haza Rethimnoba.

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: